Interjú dr. Csorba Lászlóval, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójával
Vidra Bernadett | 2024.11.25.
„A magyar nemzeti közösség egyik legfontosabb öröksége Petőfi életműve…” Interjú dr. Csorba Lászlóval, a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójával
Önnek személy szerint mit jelent Petőfi Sándor személye, öröksége?
Petőfi visszavisz „messzeringó gyerekkorom” világába. Az első élményem vele kapcsolatba az, ahogy a János vitéz muzsikája megragad a fülemben. Azután a felnőttek beszédében a verseinek visszatérő fordulatai: „befordultam a konyhára”, „egész úton hazafelé”, „megy a juhász szamáron, földig ér a lába”… Majd az otthoni könyvek között a Ferenczi Zoltán-féle 1901-es Összes Költemények olvasgatása, képeinek lapozgatása – és mindebből gazdag aratás az iskolai magyarórákon… Majd pedig már történészként visszatérés a költő életéhez és szerepeihez, és idővel a rádöbbenés annak igazságtalanságára, hogy a történelemformáló forradalmár valahogy eltakarja, háttérbe szorítja a mindig új utakra induló művészt… Amit tőle és róla tanultam, amit vele kapcsolatban megfigyeltem és megértettem, része lett annak, ahogyan ma a világot látom.
[Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu]
Számos reformkorral foglalkozó publikáció szerzője, illetve társszerzője. Történészként, történeti szempontból hogyan értékelné a 2022/23-as Petőfi 200 emlékévet?
Az ember társas lény, és közösségformáló cselekedetei szociológiai értelemben tulajdonképpen ritusoknak tekinthetők, amelyek révén újra megerősíti önmagát, identitását a világban. A magyar nemzeti közösség egyik legfontosabb öröksége Petőfi életműve, amikor tehát az életére, tetteire, műveire emlékezünk, akkor ennek révén valójában magunkat alakítjuk, és ezen az úton is gazdagítjuk modern magyar kultúránkat. Ebből a szempontból nézve az emlékév sikeres volt: változatos és nagyszerű formákban idézte meg a magyarul beszélők és gondolkodók, továbbá a velük szimpatizálók közössége számára a költő-forradalmár példaértékű tetteit és még ma is sok gyönyörűséget nyújtó alkotásait.
Ön 2024 áprilisa óta vezeti a Budapesti Történeti Múzeumot. Volt-e olyan kezdeményezés, a jubileumi évfordulóhoz köthető intézményi projekt, amit professzor úr kiemelne, bemutatna?
A munka a jubileumi évben indult, de a szükséges átfutások miatt végül 2024. augusztus 1-jén nyílt meg a sanghaji Modern Kínai Sajtó- és Nyomdászati Múzeumban az Amikor a csillagok ragyognak – Petőfi és kora című kiállításunk. A tárlaton a Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma és a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből kölcsönzött tárgyakkal, képzőművészeti alkotásokkal, dokumentumokkal és relikviákkal emlékeztünk a költőre, akinek munkássága része a kínai iskolai tananyagnak. A bő egy éve átadott múzeumépületben a költő életútja új megközelítésben jelent meg: a forradalmár és a szerelmes Petőfi mellett művei kínai recepciójának főbb állomásait is megismertettük a látogatókkal, az első versfordításoktól és a legkorábban kiadott kötetektől kezdve egészen a modern publikációkig.
A Petőfi 200-as rendezvénysorozat keretein belül tartott egy előadást Petőfi közösségei címmel. Mit gondol, Petőfi Sándor öröksége ma is képes táplálni hazai kulturális közösségeink szellemiségét?
Természetesen igen, hiszen életének és munkásságának számos olyan vonása van, amelyből a ma embere izgalmas ösztönzést meríthet, akár legaktuálisabb jelenlegi problémáinak értelmezéséhez is. Persze ehhez némi szellemi erőfeszítésre is szükség van, mert át kell hidalni az azóta lefutott több mint másfél évszázadot. De az eredmény bőven visszafizeti a fáradságot, mert bővelkedik intellektuális izgalomban és művészi örömben, élvezetben.
Miként értékeli a Petőfi 200 tematikus év szerepét, fontosságát? Elindíthat-e új együttműködéseket, megerősíthet-e meglévőket a program? Hogy látja ebben az országos múzeumok, helyi intézmények, könyvtárak, levéltárak és a múzeumok fejlesztésének szerepét, lehetőségeit, hatását?
Az értékes és szép témák közös feldolgozása során születő együttműködés mindig hasznos, mindig értékes. Más emlékévek is beváltották a hozzájuk fűződő várakozásokat, és szerencsésen így alakult – legalábbis az én főképp muzeológiai látószögemből nézve – a Petőfi-emlékév is. Mivel a közgyűjteményi szféra sajnos közismerten nehéz anyagi helyzetben van, így az a segítség is bizonyára számított, amely az emlékév révén áramlott ebbe a szektorba.
Az MTA doktoraként, egyetemi tanárként hogyan látja a 2025-ös Magyar Tudomány Éve tematikus évadban rejlő lehetőségeket a múzeumi világban és a magyar felsőoktatásban?
A lehetőségek megragadása hallatlanul fontos, mert napjainkban sajnálatosan csökken az a társadalmi közmeggyőződés, mely szerint a közgyűjtemények sikeres működésének nélkülözhetetlen feltétele a lehető legmagasabb tudományos követelményeknek való megfelelés. Nem véletlen, hogy az Országos Közgyűjtemények Szövetsége 2024 szeptemberében éppen a múzeumok és a tudomány viszonyának szentelte az Országos Múzeumigazgatói Konferencia szakmai programját. Ott tartott előadásomon arra hívtam fel a figyelmet, hogy a „kulturális örökség” manapság rohamosan terjedő fogalmának sajnos van olyan, igencsak virulens változata, amely mellőzni akarja a tudomány kritikai szerepét a népi identitások történeti legendáriumainak vizsgálatánál. A tudományt persze meg kell fizetni, de aki ezen akar spórolni, a kád vízével együtt kiönti a gyereket is.
Terveznek-e a 2025-ös tematikus évadhoz kapcsolódó nagyszabású, innovatív kutatási projektet a Budapesti Történeti Múzeumban?
Éppen most kaptam meghívót arra az értekezletre, ahol a vezető fővárosi kulturális intézmények fognak tanácskozni a Magyar Tudományos Akadémia megbízott munkatársaival arról, miképp tudnánk mi is bekapcsolódni az Akadémia alapításának bicentenáriumától ihletett évad programjaiba. Nincs kétségem, hogy remek ötleteink lesznek majd, mert történelmi bizalomnak kell megfelelnünk: Széchenyi István ugyanis annak idején úgy álmodta meg a Magyar Tudós Társaságot, hogy annak a fővárossá egyesülő Pest és Buda legyen a székhelye.
