Vidra Bernadett | 2024.07.24
„A reformkor egésze számomra azt mutatja, hogy az igazi alkotóerő mindig utat tör magának…” – Interjú dr. Hermann Róberttel, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettesével
Petőfi Sándor öröksége nem vizsgálható hitelesen, ha figyelmen kívül hagyjuk a költő 1848/49-es szabadságharcban vállalt szerepét. Petőfi nevével összefonódott a szabadság fogalma. A lánglelkű költő őszintén hitt abban, hogy Magyarországon virágzó élet lesz a szabadság zászlaja alatt. Ennek szentelte egész életét és kortársait is erre bíztatta. A korszak kutatójával, dr. Hermann Róbert egyetemi tanárral, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettesével beszélgettünk.
dr. Hermann Róbert
Önnek mit jelent Petőfi Sándor személye?
Emlékeim szerint gyerekkoromban az egyik első „neves” költő volt számomra – olyan, akinek a nevét is ismertem, s a János vitézt is nagyon szerettem. Sőt, az első „önálló írásom” is hozzá kapcsolódik: tízévesen „kritikát” írtam Jankovics Marcell rajzfilmjéről. És persze „szakmailag” is érdekes számomra, hiszen mégiscsak 1848-49 egyik legjelentősebb és legegyedibb személyisége.
Számos reformkorral, 1848/49-es forradalommal és szabadságharccal foglalkozó kiadvány szerzője. Történeti szempontból miért gondolja jelentősnek a Petőfi200 emlékévet?
Petőfi esetében a költői mű, főleg annak az utolsó két éve, nem érthető meg anélkül a politikai szerep nélkül, amit 1848-49-ben játszott. A magyar történelemben persze vannak más ilyen személyiségek is, de keveseknél ilyen szoros a kapcsolat, a Petőfi-emlékévek mindig 1848-49-es évfordulók is, és vice versa. Bár, meg kell mondanom, az elmúlt két év 1848-49-es megemlékezései elég haloványra sikerültek.
Mit adhat hozzá a mai magyar kulturális élethez Petőfi Sándor és a reformkor emlékezete?
Petőfi a magyar költészet egyik legjelentősebb (meg)újítója volt, aki a költészet mellett kipróbálta magát prózai és drámai műfajokban is. Önmagában ez a műfaji sokszínűség mutatja, hogy mekkora alkotó volt. Nem tisztelt tekintélyeket, sokszor önnön érdekeivel szemben, szinte önpusztító módon, rendületlenül kiállt a maga vélt vagy valós igazáért. A rendies és tekintélyelvű magyar társadalomban ez a magatartásforma nagyon is szolgálhatna mintaként. A reformkor egésze pedig számomra azt mutatja, hogy az igazi alkotóerő mindig utat tör magának – és a zsenialitás nem társadalmi hovatartozás függvénye.
Találkozott olyan, a Nemzeti Kulturális Alap Petőfi200 Ideiglenes Kollégiuma által támogatott projektekkel, amelyeket különösen is kiemelkedőnek tart?
Számomra ilyen volt például az Evangélikus Országos Múzeum „A mi Sándorunk. Petőfi az evangélikus oktatás útvesztőiben” című kiállítása, vagy a „Petőfi és Orlai – A dallal szerzett barátság” című tárlat Mezőberényben.
Miként értékeli a Petőfi200 tematikus év szerepét, fontosságát?
Meg kell mondjam, kezdetben voltak kételyeim abban a tekintetben, hogy az évforduló mennyire fogja megmozgatni a közvéleményt, a szakmát, általában a társadalmat – s szerencsére ezek a kételyek megalapozatlannak bizonyultak. A pályázatok révén számos vetélkedő, konferencia, kiállítás és egyéb rendezvény valósulhatott meg. Ugyanakkor sokkal inkább a közművelődési, mint a tudományos jelleg dominált – pontosabban, a tudományosság mintha háttérbe szorult volna. (Persze, magam is tudom, hogy egy még oly érdekes konferenciasorozat sem képes tizedannyi embert sem megmozgatni, mint egy jó kiállítás, főleg, ha az kísérő programokkal is meg van fűszerezve.) Tehát maga az emlékév összeségében jól sikerült, a rendezvények révén viszonylag sok embert sikerült megszólítani és megmozgatni. Ugyanakkor kaphatott volna kicsit több szakmai tartalmat, s emellett kitarthatott volna 2024-ig, hiszen az is Petőfi-emlékév – a költő halálának 175. évfordulója.
Elindíthat-e új együttműködéseket, megerősíthet-e meglévőket a program?
Ez nyilván az intézményeken múlik, de például a Petőfi Irodalmi Múzeum remekül vizsgázott koordinációból és a vidéki rendezvények szakmai támogatásából.
Hogy látja ebben az országos múzeumok, levéltárak, könyvtárak, és a kevésbé ismert történeti források feltárásnak szerepét, lehetőségeit, hatását?
Petőfi a 19. század nagyjai közül talán a legjobban dokumentált személyiség – amibe persze belejátszik a rövid életpálya is (egy Kossuth vagy Széchenyi életének olyan teljességű dokumentációja, mint Petőfié, szinte elképzelhetetlen.) Noha a Magyar Nemzeti Levéltár külön programot indított az ismeretlen Petőfi-források felkutatására, túl sok minden nem került elő – ami nyilván a korábbi kutatói nemzedékek munkájának alaposságát dicséri (bár megjegyzem, vannak még kéziratban lévő, Petőfire vonatkozó források). De azért került elő néhány új adat is, például a szabadszállási választási vereségről, sőt, az Eötvös-levelezés sajtó alá rendezői révén még egy új adat arról, hogy Petőfi is támogatta a kisdedóvókat 1848-ban. Ugyanakkor jó lenne, ha az ismert források egy nagy közös adatbázisba lennének rendezve – ez olyan összefüggések feltárását tenné lehetővé, amelyek amúgy nem észrevehetőek. Megjegyzem, az Arcanum digitalizálásai is elősegíthetik feledésbe merült források előkerülését. Ezen felül nagyon fontos lenne az eddig meg nem jelentetett, nem kortársi források összegyűjtése és legalább digitális közzététele – hogy mást ne mondjak, például a fehéregyházi ütközetre és Petőfire vonatkozó kéziratok tanúságtételének ilyen formájú publikációja.
Mit gondol, hogyan fog viszonyulni az utókor Petőfi Sándorhoz és azokhoz az eszmékhez, amelyeket a lánglelkű költő megtestesített?
Petőfi költőként szerintem mindig frissen fog hatni – ellentétben elődei és kortársai jelentős részével, hiszen máig is érthető és befogadható alkotások szerzője. Ami az eszméit illeti, a plebejus demokratizmusa, a polgárpukkasztó mentalitása is mindig korszerű maradhat. Ami a napi politikai, időnként jakobinus beütésű eszmeiségét illeti, itt már vannak kételyeim – de ezek erősen kontextusfüggőek voltak már a maguk korában is, azaz, alapvetően a forradalom és a szabadságharc erőterében értelmezhetők. De azért tegyük hozzá, hogy egy 24-26 éves fiatalemberről beszélünk, aki komolyan gondolta a szabadság és egyenlőség eszméit – még ha nem is tudta pontosan a győzelmükhöz vezető utat (amit azóta sem találtak meg a bölcs utódok, s egy idő óta már nem is nagyon keresik). Az, hogy valaki valóban komolyan gondolja ezeket az eszméket, s tényleg a végsőkig kész harcolni értük, már önmagában tiszteletet érdemel a rugalmasabb gerincek és meggyőződések korszakában.
