Vidra Bernadett | 2025.09.04.
„A hiteles források felértékelődtek az AI és a fake news világában” – interjú Dr. Cseri Miklóssal
A hazai közgyűjteményi szféra jelenleg egy átalakulási folyamat kellős közepén áll. A Nemzeti Kulturális Alap új kollégiumi struktúrájának bevezetésével a múzeumok, könyvtárak és levéltárak közös platformon keresik az együttműködés lehetőségeit – nemcsak a forráselosztás, hanem a szakmai fejlődés és a társadalmi szerepvállalás tekintetében is. Az új kihívásokról, a múlttal való számvetésről és a jövőre vonatkozó szakmai elképzelésekről kérdeztük Dr. Cseri Miklóst, a Közgyűjteményi Kollégium vezetőjét, aki több évtizedes tapasztalattal a háta mögött világít rá a kulturális rendszer működésének finom mechanizmusaira, és azokra az értékalapú célkitűzésekre, amelyek hosszú távon is segítik fenntarthatóvá tenni a hazai közgyűjtemények intézményrendszerét.
A kollégium vezetőjeként melyek a legfontosabb céljai a Közgyűjteményi Kollégiumban?
Ez a harmadik évtized, hogy együtt dolgozom a Nemzeti Kulturális Alappal. Ezalatt az idő alatt korábban is volt példa a múzeumi területet érintő közgyűjteményi összevonásra. Az a személyes meggyőződésem, hogy a 2010-es években megvalósult központosítási kísérletet megsínylette a múzeumi szektor. Egy ilyen változás mindig együtt jár a források szűkülésével is, ami értelemszerűen kihívások elé állítja az intézményeket. Sokáig harcoltam azért, hogy a Múzeumi Kollégium megkapja az önállóságot és örömömre szolgál, hogy ezt sikerült elérni. Kineveztek ezen kollégium elnökének, és akkor a rendelkezésre álló alacsony költségvetésből igyekeztünk a lehető legjobban ellátni az ágazat feladatait. Most a Közgyűjteményi Kollégiumban ismét az összevonás kihívásával kell megküzdenünk. Számomra ez nem ismeretlen helyzet. Tulajdonképpen ennek az együttműködésnek megvan a logikája. A közgyűjtemények, a múzeumok és a könyvtárak, levéltárak képesek szinergiával dolgozni.
[Dr. Cseri Miklós]
© Fotó: Mohai Balázs . 2023
Több határterület létezik az ágazatok között, ahol hatékonyan tudják egymást segíteni. Ilyen például a könyvkiadás, az olvasás népszerűsítése, a papírrestaurálás, vagy éppen a gyűjtemények digitalizálása. Sokszor a könyvtárak, levéltárak és múzeumok szorosan együttműködnek, eddigi pályafutásom során én is részt vettem több olyan projektben, ahol a Magyar Nemzeti Levéltárral és az Országos Széchényi Könyvtárral közösen dolgoztunk komoly szakmai kutatásokon. Tehát ez nem egy működésképtelen rendszer. Abban látom olykor a nehézséget, hogy minden tudomány képviselője egy kicsit elfogult a saját területe iránt. Sokszor nehéz dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy mi élvezzen nagyobb prioritást. Nem szabad elfelejtenünk ilyenkor a kis intézményeket, hiszen számukra néhány százezer forint támogatás is döntő jelentőségű. Ezek az intézmények az NKA-n kívül máshonnan nem jutnának forrásokhoz. Én azt vallom, hogy a kollégium tagjainak nem szabad elmennie a kulturális politikacsinálás irányába, ez nem a mi dolgunk. A mi feladatunk az, hogy a rendelkezésre álló kereteket a meghatározott célok és szempontok alapján próbáljuk a lehető legjobban elosztani.
Mi indokolta az NKA új kollégiumi struktúrájának létrehozását?
Őszintén szólva nem tudom megmondani. Ez kívül esik az én hatáskörömön. Minden szervezetben eljön az az idő amikor az addig jól működőnek ítélt szervezeti rend felhígul, és eljön a változás ideje, azt gondolom, hogy valószínűleg ilyen jellegű praktikus okok állhatnak az átszervezés hátterében.
Az új rendszer, és az NKA támogatásai miként tudják pozitív irányba befolyásolni, támogatni az intézményrendszer szakmai működését?
Ahogy az előbb is említettem, az NKA rendszerén kívül nincs számottevő kulturális mecenatúra Magyarországon. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a magyar kulturális hálózat működése is ettől függ. Az egyéb támogatások jelentősége elenyésző. Az intézmények saját bevétele nem számottevő, a magánfinanszírozás pedig még gyerekcipőben jár Magyarországon. Ezen kívül vannak kultúrpolitikai megfontolások, amelynek fontos része az a törekvés, hogy a magyar kultúra finanszírozási térképén ne csak Budapest szerepeljen. Az intézkedéseink hatására szerencsére hozzávetőlegesen 70-30% arányban mostanra a vidéki múzeumoknak jut több forrás az NKA költségvetéséből. Ennek egyik alapvető oka természetesen, hogy mind a három közgyűjteményi szakterület nagyintézményei el vannak tiltva a pályázási lehetőségtől. A vidék felzárkóztatása tehát egy hatékony, pozitív irányba haladó folyamat. Az intézményrendszert tekintve pedig a rendelkezésekre álló forrásból nincs akkora mennyiség, ami alapján elő lehetne írni olyan szakmailag indokolt fejlesztési irányokat, amelyek szükségesek lennének. Korábban, amikor az NKA-ban dolgoztam, bevezettük, hogy a támogatásokat előre meghatározott tervekhez, stratégiákhoz kössük. Az NKA érdeme az is, hogy az intézményeknek öt évre előre meg kellett határoznia például a preventív-konzerválási stratégiáikat. Az NKA szorgalmazza továbbá a különböző szakterületek együttműködését. A kollaborációval megvalósuló projektekre ezáltal könnyebb támogatást nyerni, és jelentős eredmény az is, hogy az NKA külön pályázatokkal igyekszik támogatni a külhoni magyar közösségeket. A múzeumi területen a 2000-es évek elején például az NKA belefoglalta azt is a pályázati dokumentációba, hogy a kiállításokhoz mindig kapcsolódjon múzeumpedagógiai, interpretációs program. Annak érdekében, hogy nagyobb rálátásunk legyen az intézményekre, a pályázási lehetőséget muzeális intézményi működési engedélyhez kötjük. Ezzel fejlődésre inspiráljuk az intézményeket, hiszen itt mindenkinek meg kell felelnie az ehhez szükséges kritériumoknak. A támogatások tehát nem globálisan, hanem apró lépésekben és egyfajta szemléletformálással viszik előre intézményrendszerünket.
Lát-e lehetőséget a három közgyűjteményi területen belül közös pályázati kiírásokra?
Az új kollégiumok viszonylag későn alakultak meg idén, így a 2025-ös év egy átmeneti év lesz, ebben az időszakban átütő változásra nem érdemes számítani. A pályázati kiírások már megjelentek, a beadásra pedig július 21-én került sor. Szeptember elején pedig a bírálat is megtörtént. Jelenleg a három ágazat egymás mellett él, de az a meglátásom, hogy az év második felében a pályázatok elbírálása után már több eszköz lesz a kezünkben a kollaborációhoz. Az ezt követő, 2026 januárjában induló időszakban ezek után már nagy valószínűséggel lesz lehetőség az együttműködésen alapuló pályázati kiírásokra is.
Milyen előnye fog származni a hazai múzeumi világnak az újrastrukturált rendszerből?
Elsősorban a tematikai gazdagodást emelném ki. A közgyűjteményi terület intézményrendszere egy nagyon jelentős kulturális szegmenst fed le. A múzeumok és a levéltárak jelentősége az utóbbi időben igencsak felértékelődött, hiszen az AI és a fake news világában egyre nagyobb szükség van a hiteles forrásokra. Ha egy könyvtár vagy levéltár komoly szakmai alapokkal működik, akkor ez biztosítja, hogy valós tudást tudnak feltárni az intézmények, és ebből következően pedig valós tudást közvetítenek. Abban reménykedem, hogy a közös dolgok, amelyekben mindannyian jók vagyunk a magunk területén, tudnak szinergiában működni. Például a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban mi is együttműködtünk a Magyar Nemzeti Levéltárral egy rendszerváltással kapcsolatos projekten. 1985-88 között a Hazafias Népfront kiadta az embereknek, hogy településenként fényképezzek, illetve írják le, hogy mi érték keletkezett a kommunista időszakban. Erről nagyon sok felvétel, emlék maradt ránk. Ennek kapcsán kitaláltuk a levéltárosokkal, hogy milyen érdekes lenne megnézni, hogy mi történt az azóta eltelt időszakban a magyar falvakban, vidéken. Ezen a projekten rendszerváltás 30. évfordulójára dolgoztunk. Jó volt megtapasztalni, hogyha összeadjuk, amink van, olyan hozzáadott értékekkel tudunk fellépni, ami egyértelműen egy új minőséget hoz létre. A mai értékválsággal telített világunkban erre különösen is nagy szükség van.
A jövőbe tekintve hogyan látja a közgyűjteményi szféra jövőjét? Milyen jelenleg zajló tendenciákra érdemes odafigyelni?
Mindenféleképpen nagyon pozitívan látom a jövőt. Úgy gondolom, hogy mindhárom intézménytípus alkalmas a hiteles tudás közvetítésére. Egyre több olyan társadalmi szerep is jelentkezik, ahol tudjuk segíteni az embereket – például egy családegyesítésben – azáltal, hogy megszólaltatjuk a nálunk őrzött papírokat. Meg kell említeni azonban, hogy könyvtárosok esetében óriási problémát okoz, hogy egyre kevesebbet olvasnak. Az AI és a közösségi médián keresztül ömlik a sok jelentéktelen információ, illetve fény derült arra is, hogy ha valaki nem tud olvasni, az funkcionális analfabétizmushoz vezet, az írás elhanyagolása pedig különböző agyi folyamatokban okoz problémát. A pályázatokkal szeretnénk ezeket a tendenciákat pozitív irányba befolyásolni. A múzeumban pedig praktikus tudást szeretnénk átadni a ma emberének az életminőség javítása érdekében. Az emberiség már jó ideje nem tapasztalt igazi válságot, ahol az embereknek szüksége van valós tudásra a túlélésre. Mind a három intézménytípus rendelkezik olyan társadalmi szolgálatba állítható eszközrendszerrel, amelyek elősegíthetik az emberek életminőségének a javítását. A múzeumok ugyanis évtizedek bölcsességének tárházai, az intézményeinkkel igyekszünk közösségi színterekké is válni. Az ember ugyanis társas lény, a közösség szerepe ezért elengedhetetlen az egészséges élethez. A mai modern világ ezt igyekszik kiirtani, és lassan ott tartunk, hogy annyira modern az ember, hogy egyedül maradt. A közösségi életminőséget újra fel kell éleszteni, és mi ebben az új rendszerben is azért dolgozunk, hogy ehhez biztosítani tudjuk a megfelelő helyszínt és eszközöket.
