Dr. Bereczki Ibolya  | 2026. 06. 11.

Nagy múzeumok újra a startmezőn – avagy mi lesz veled, Közgyűjteményi Központ?

Interjú dr. Zsigmond Gáborral, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnök-főigazgatójával

Sokat emlegetjük 2024. július elseje óta a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központot. Miként jött létre, és most hol tart? 

A számokban ez azt jelenti, hogy ez egy 33 milliárd forintos éves költségvetésű intézmény, 1750 közgyűjteményi kolléga dolgozik itt, több mint 100 helyszínen, amelyek műtárgyraktárak, kiállítóhelyek, régészeti helyszínek, régészeti parkok, a nemzeti könyvtár, országos múzeumok. A 100 fölötti számú ingatlanból több mint 40 a nyitvatartó múzeum és kiállítóhely. A számok alapján ez egy hihetetlenül nagy organizáció, talán a Gyűjteményegyetem[1] óta nem volt akkora közgyűjteményi szervezet idehaza, mint ez, amit menedzselni kellett volna. És valljuk be, mi ezt valójában válságmenedzseljük 2025 novembere óta. Én kényszerből lettem elnök, nem erre pályáztam, hanem 2024-ben főigazgatónak. Csakhogy év közben létrejött a Központ, melyet nem előzték meg szakmai konszenzusok. Ezért is tartom fontosnak, hogy legalább a szétbontására úgy kerüljön sor, hogy ebből magunk, de akár a későbbi döntéshozók számára is a megfelelő tanulságokat a szakmai oldalról levonhassuk. Ha innen nézzük, akkor akinek itt kultúrpolitikai, hatalmi ambíciója volt, az valószínűleg mást látott ebben, mint mi a szakma oldaláról.

 

[1] Országos Magyar Gyűjteményegyetem, 1922-ben Klebelsberg Kunó (1875-1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter hozta létre, 1932-tőt utóda Hóman Bálint volt, aki 1938-ban a gyűjteményegyetemet Magyar Nemzeti Múzeumnak nevezte át. Sóti Lajos 2022. https://mnm.hu/blog/2022-11-13/ezen-napon-szuletett-klebelsberg-kuno.

Dr. Zsigmond Gábor az Országos Közgyűjtemények Szövetsége elnökségi tagja, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, és egyben a MNM Közgyűjteményi Központ (MNMKK) elnöke. Két további múzeumszakmai szervezetünkben is dolgozik, az ICOM Magyarország elnökségi, a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület választmányi tagja.


© fotó: Schumy Csaba 2026.

A mostani feladatunk, hogy úgy bontsuk le, felelősséggel, hogy az 1750 itt dolgozó kolléga ebben ne sérüljön, a több mint negyven közgyűjtemény, ami ebben a rendszerben van – egy adószámmal, egy számlaszámmal –, az se károsodjon. Azokkal a kollégákkal, akikkel elvállaltuk ennek az átalakítását 2025 novemberében, ezt az első perctől fölvállaltuk, és a belső fórumokon világosan fogalmaztunk ebben, de a sajtó felé is. Novembertől egy vállalt dezintegrációt kezdtünk el, amivel megalapoztuk a teljes szétválását. Nemcsak a belső fórumokon, de éppen az OKSZ, az Országos Közgyűjtemények Szövetsége valamennyi közgyűlésén beszéltünk erről, hogy ezt a rendszert értelmetlen fenntartani.

A  Tudományegyetem valódi előkép volt, vagy csak valamire ráutalt az, aki kitalálta a Közgyűjteményi Központot?

Szerintem utólag utaltak csak rá. Az a furcsa, hogy nem tudjuk, miért hozták ezt létre, mi volt mögötte a gondolat. Én azt ambicionálom, ha már a válságkezelés a hálátlan szerepe jutott rám, akkor őszintén ki is kell beszéljük, mi volt ez, akármilyen szándékokkal hozták is létre. Főleg azt, hogy mennyire nem tudott valójában működőképes lenni.

Hogyan történik a működés jelenlegi biztosítása és a szétválás előkészítése?

November óta iszonyatosan nagy munkát tesz bele ebbe egy csapat. Számos intézményt ölel fel a Központ, ráadásul az ingatlanok, a kiállítóhelyek, a múzeumok és műtárgyraktárak java vidéken van. Egy ekkora szervezet korábbinál hatékonyabb működtetése mellett egyszerre kell megküzdenünk egy hálátlan hagyatékkal, mert egy szélsőséges centralizáció zajlott le, és novembertől ezt kezdtük el első körben feloldani, szétbontani azzal a szándékkal, hogy megalapozzuk a teljes szétválását, mert csak ennek van értelme, jó alternatívája nincsen. Nyilván végig lehet és kell gondolni, lehet ebben iterálni (lépésekben haladni), a fenntartóval is, mert ez egy fenntartói döntés, nem a mi intézményi hatáskörünk. Amit mi intézményi hatáskörben meg tudtunk tenni, az nyilván az, hogy a szélsőséges centralizáció után elkezdtük ennek a rendszernek a lebontását. De ennek a tanulságait ki kell mondani, és ezért is örülök annak, ha az ősszel az OKSZ visegrádi konferenciáján tudunk erről beszélni: számokkal, hitelesen, transzparensen végignézni a folyamatot.

 

Mostanra konszolidáltuk a költségvetést, a gazdálkodásunk feszes és fegyelmezett, a kiadási soraink rendben vannak, a bevételeink időarányosak. És mindeközben, hogy van egy hálátlan része, ami egy válságmenedzsment, azont túl a szakmai mutatóink is javulnak. Idén több kiállítást nyitottunk eddig, mint az egész tavalyi évben, több beszerzési eljárást folytattunk le, mint az egész tavalyi évben, és több jogi ügyet kezeltünk már most, pedig még az év felénél sem tartunk, tehát rengeteg a munka. Egyszerre kell kezelni azt a centralizált hagyatékot, ami itt van, másrészt egyszerre kell biztosítani ezek között a lehetetlen körülmények között az alapvető normális működést, ami önmagában nem könnyű. Harmadrészt elő kell készíteni a Központ megszűntetését és a kiválást, ami nagyon nagy felelősség. Gondoljunk csak bele, a leltározástól kezdve a bérgazdálkodásig, az összes funkcionális területnek a visszaépítéséig. Az, hogy ki mit vagyonkezel, a közbeszerzéseket, a beszerzési eljárásokat, a szerződéseket, mindent szét kell szálazni. Óriási vagyonelemekről, hatalmas számú szerződésről és eljárásról, bérkeretekről, informatikai rendszerekről beszélünk és még sorolhatnám sajnos hosszasan.

Milyen a helyzetkép a dezintegráció alatt és milyen lesz a szétválás után?

Nagyon nehéz szervezeti állapotban kellett átvenni a teljes intézményrendszert Azt sem szabad elfelejteni, hogy itt közben szakmai karrierutak törtek meg. Ezért is éreztem fontosnak 2025 végén azonnal többletjuttatást adni minden kollégának, 1750 embernek, akikkel együtt éltük át az integrációt és az azzal együtt érkezett – mondjuk úgy szokatlan – szervezeti kultúrát. De rögtön megszüntettük a felesleges központosított kommunikációt, leépítettük az elnöki kabinetet, nincs elnökhelyettes sem, a vidéki múzeumok visszakapták elvett jogköreiket, elindult a műszaki és üzemetetési feladatok visszatelepítése a központból a tagintézményekhez. És még nagyon sok ilyen feladat van hátra. Ezek a struktúra fokozatos lebontása mellett a költségvetés gyors stabilizálása miatt szükségesek voltak. Hatalmas szakmai felelősségünk van, ami azt jelenti, hogy egy hatalmas vargabetű után visszamegyünk a startmezőre, de attól még, például a Nemzeti Múzeumban az állandó kiállítás ugyanúgy régi marad. Csak pár évvel most megint elcsúszott, pedig mi ezt már elkezdtük. Mikor idejöttem, akkor egy hatvan fős munkacsoport kezdte el az állandó kiállítás felújítási terveit végiggondolni. Félek, hogy nem kapunk rá milliárdokat, de egy reális forgatókönyvben azért gondolkodtunk.

 

Ott van az Iparművészeti Múzeum felújítása, a Természettudományi Múzeumnak a rengeteg problémája, a költözésen túl is, valljuk be, az Országos Széchényi Könyvtárnak a Várban lévő ingatlanja, ami fölött ott függ Damoklész kardja, nem tudjuk, hány éve. Valójában itt minden intézménynek elég súlyos problémái vannak önmagában is. Ezeket az évtizedes problémákat a Közgyűjteményi Központ nyilván nem oldotta meg, és nem is tudná megoldani.

Reálisnak tekinthető a 2027. január elsejei szétválási dátum?

Szerintem igen, ehhez nyilván nagyon szoros együttműködésre van szükség a fenntartóval. Ha már beszélünk a Gyűjteményegyetemről, lássuk be: száz éve nem volt ekkora közgyűjteményi rendszer az országban. Ez egy válsággóc, és az, aki a válságot elszenvedi, az általában nagyon nehezen tudja kezelni. Vért izzadunk, hogy ez egyáltalán működjön, és hogy higgadtan le lehessen bontani, de valójában egy sor eszköz nem áll a mi rendelkezésünkre. Jogszabályt kell hozni, törvényt kell módosítani, és egy államháztartási gazdálkodásra van szükség, amely nem egy sor lesz a [költségvetésben]: MNM KK 33 milliárd forint, hanem ott több sornak kell lennie. De ehhez kell például parlamenti munka, ennek van egy logikája. Miniszter úr megtisztelt bennünket azzal, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban mondta el első miniszteri beszédét, amikor elfogadta meghívásunkat a Múzeumok Majálisra, ahol egyébként jelen volt a hazai és nemzetközi szakma (itt mondta el első nyilvános magyar nyelvű beszédét Medea Sógor Ekner, az ICOM globális főigazgatója) számos fontos szereplője, s világosan beszéltünk a Központról. Szerintem reális helyzetképet alkottunk, a szétbontást nyolc hónapban megalapoztuk, de sok munka van még előttünk.

 

Megint hadd hozzak egy példát: 2024 júliusától az intézmények vagyona az MNM KK vagyonkezelésbe került. Ezt most visszafelé végig kell vinni, költségvetési felosztás, bértömegelosztás, a KK nevében keletkezett kötelezettségvállalások, közbeszerzések, amelyek közösek voltak, azokat mind szét kell bontani. Karbantartási szerződések, ahol KK szinten lettek megkötve a műszaki üzemeltetésben erre a több mint száz ingatlanra. Ezeket mind szét kell szálazni. Érdemes ezt a tanulságot is eltenni: nem jött létre valójában egy olyan integráció, ami garantálta volna egy szerződéstárral egy transzparens működésnek a hátterét, ami most egyébként segítené, gyorsítaná a szétválást. Az a baj, hogy benne vagyunk egy olyan lehetetlen helyzetben, amiből csak rengeteg munkával tudunk kijönni. Ebben van is persze érdemi párbeszéd a fenntartóval, és úgy érzem, hogy látja is azt, hogy a kormányváltást megelőzően, novembertől milyen folyamatok mentén kezdtük megalapozni higgadtan a szétválást. Szimbolikus dologgal indult ez. Én elsősorban történész vagyok, kutatok is, 19 éve dolgozom múzeumban[1], de közgazdász diplomám is van. Év végén átvenni egy ilyen intézményt, az éves pénzügyi zárás előtt néhány héttel, az nem egészséges dolog. De azt, amit akkor gyorsan sikerült megtakarítani, abból az első dolgom az volt, hogy mind az 1750 dolgozó kapott 13. havi juttatás mellett karácsonyi „pulykapénzt”, egyszerűen azért, mert valójában ezt együtt szenvedtük el az összevonással járó emberi és szakmai nehézségeket.

 

[1] „Közvetlenül ezt megelőzően a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum főigazgató-helyettese voltam, ahol egyébként csodás terveket készítettünk az új Közlekedési Múzeumra az Északi Járműjavítóban, Kelenföld Indóházra, repülési múzeumra, s ott is volt egy szerintem elhibázott integráció 2009-ben, ami a hazai műszaki muzeológia leépülését és a magyar ipari örökségről való társadalmi gondolkodás súlyos kudarcait eredményezte.” – tette itt hozzá Zsigmond Gábor.

A szakmai munka az idei évben lényegesen jobb mutatókkal rendelkezik már most is, mint a 2025-ös évben. Mi az, ami a szakmai munkában előrelépést jelenthet a Magyar Nemzeti Múzeumban?

Most az a legnagyobb felelősségünk, hogy ne érjük be azzal, ha a szétválás megtörténik. Például a Nemzeti Múzeum kapcsán: az országos restaurátorképzés szörnyű állapotban van. Van egy általános bérfejlesztési kérdés, ez ugyancsak nem a KK függvénye, hanem régóta és a teljes ágazaton belül fennálló probléma. Egyszerűen ellehetetleníti a jövőképet, az utánpótlást a múzeumi munkában, de ma már minden szakterületen kritikus a helyzet a régészettől a restauráláson, a gyűjteménykezelésen át egészen a napi karbantartók, informatikai szakemberek felvételéig. Nekünk itt a Magyar Nemzeti Múzeumban még itt van a Pázmány Campus, vagy a Pollack Garázs problémája, ami elkerült tőlünk a KK időszakában. Itt az állandó kiállításunk, amely megújításra szorul már hosszabb ideje. Súlyos gépészeti, karbantartási gondok, a nyílászárók, vagy a díszterem felújítása, s végre egy múzeumpedagógiai terem kialakítása mind megoldandó feladat.

 

Másfél éve elkezdtünk egy munkát, amit nyilván megtört az integráció, és mindeközben mostanra megkaptuk a nyakunkba ennek a teljes válságkezelését. De valójában egy 60 fős stábbal nekiálltunk annak, hogy legalább az állandó kiállításnak egy alapszintű, a karbantartásnál több, de a teljes felújításnál kisebb léptékű frissítését, ha úgy tetszik, élettartam hosszabbítását megcsináljuk. Ami mégiscsak arról szól, hogy a feliratokat kicserélni, a látogatóirányítást és tájékoztatási rendszert korszerűsíteni kell, pihenőpontokat és múzeumpedagógiai elemeket elhelyezni benne, minél több ember számára hozzáférhető kiállítási élményt biztosítani… Valójában ezek is többszáz millió forintos nagyságrendű költségek, de egy teljes állandó kiállítás egy ekkora műemlék épületben sok milliárd forintba kerül. Józanok igyekszünk ebben lenni, hogy mi az, ami reális, és mi az, ami nem, de a probléma nyilván adott, például az állandó kiállítás teljes gépészeti rendszere elavult. Csak hát azt is tudjuk, hogy ha ennek felújítása nem valószínű, hogy megkezdhető, és akkor legalább a frissítést el kell tudni végezni. Ez az állandó kiállítás idős, koros, de nagyon sok hasonló korú kiállítást azért látunk Európában, viszont elengedhetetlen, hogy a Magyarország történelmét bemutató nagy kiállítás esetében elvégezzük az említett feladatokat, legalább látványában, működtetésében, a látogatók megszólításában megvalósítsunk néhány jól látható korszerűsítést. Nyilván, nem akarjuk lecserélni Petőfi kokárdáját benne, vagy Lisztnek a zongoráját, valójában ez egy kvalitásos, csodálatos kiállítás továbbra is, de a jövőt ezen túl is terveznünk kell.