Major Eszter Anna | 2026.10.03.
Múzeumi jövőképek – amikor nemcsak a struktúrát, hanem a múzeum fogalmát is újra kell gondolni
Gondolatok az Országos Múzeumigazgatói Konferencia kapcsán
„A jövő megjóslásának legjobb módja, ha mi magunk találjuk ki.” A gondolat Alan Kay informatikustól való és megszívlelendő ebben a gyorsuló, változó, percről-percre más követelményektől, lehetőségektől és viszonyítási pontoktól harsány és színes világban, ahol nem árt okosnak, előrelátónak és önreflexívnek lenni – egyéni és kollektív szinten egyaránt. Az önállóság sem árt, valamint az a képesség, hogy mindezzel tudjunk mit kezdeni. Ez, lássuk be, a régóta ki-meg-elfosztottaknak nem magától értetődő. Tanulnunk kell tehát a szemkontaktust, a határozott énüzeneteket, de a jogot meghallgatni és meghallgattatni is. Csillogó szemmel, kihúzott derékkal, lelkes beszédekkel, egymást erősítő és vitát gerjesztő gondolatokkal, érvekkel, kérdésekkel. Leginkább kérdésekkel. Mert aki kérdez, nem tesz mást, mint sorsa elé áll. És az már csak egy lépésre van a kay-i víziótól.
E cikk írója legalábbis ezzel az izgatott várakozással vágott neki a MÚZEUMI JÖVŐKÉPEK – KIHÍVÁSOK ÉS LEHETŐSÉGEK című Országos Múzeumigazgatói Konferenciának, melynek minden pillanata aláhúzta meggyőződését, hogy a múzeumok jövője nem pusztán alkalmazkodási kérdés, hanem intézményi döntések sorozata. Nem azt kell elsősorban tudnunk, milyen lesz a jövő múzeuma, hanem azt kell tudnunk, milyen múzeumot akarunk létrehozni abból a jövőből, melyet ma elképzelünk. A konferencia egyszerre volt érzelmektől fűtött, gondolatoktól gazdag, álláspontoktól színes, akarattól, lelkesedéstől eggyé kovácsoló – a két nap megható és fontos pillanata volt a szakmának, vélhetően még sokáig emlegetni fogjuk ezt a 2026. szeptember végi indiánnyári együttlétet a Duna szimbolikus kék szalagjának ölelésében.
A múzeumok jövője
Mi történik akkor, amikor egy intézmény, melynek elsődleges feladata sokáig a múlt megőrzése volt, egyszer csak elkezd a saját jövőjével foglalkozni? Talán ez az egyik legfontosabb kérdés, amit feltett az idei Országos Múzeumigazgatói Konferencia. A Múzeumi jövőképek – kihívások és lehetőségek című tanácskozás első napja a múzeumi struktúrák és szerepek átalakulására, a második pedig a mesterséges intelligenciára irányította a figyelmet. Első pillantásra két különböző téma – valójában azonban ugyanannak a problémának két metszete: hogyan tud egy múzeum úgy változni, fejlődni, hogy közben ne veszítse szem elől azt, ami miatt múzeum, és amit küldetése okán elsődleges feladatának tekint.
Mindez ma már nem pusztán szervezeti vagy technológiai kérdés: érinti az örökségvédelmet, a szakmai autonómiát, a múzeumvezetői felelősséget, a közösségekhez való viszonyt, Budapest és a vidék kulturális egyensúlyát, a határon túli magyar intézmények helyét és öndefinícióját, és végső soron azt is, hogy kinek a múzeuma a múzeum.
Integritás és függetlenség – szakmai párbeszéd – felelősség és bizakodás
Tarr Zoltán, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium minisztere üdvözlő beszédében köszönetet mondott a közgyűjteményi, múzeumi szakma képviselőinek, mely szakma sok mindenen ment keresztül az elmúlt időszakban: központosítás, összevonás, költöztetés, évekre bezárt kiállítások, megritkult gyűjtemények szegélyezték útját. Hangsúlyozta a szakmai integritás és függetlenség fontosságát – úgyis mint a Közgyűjteményi Központ felszámolását –, a finanszírozás kérdésének átfogalmazását, a valós feladatok vállalását, a vezetőválasztások transzparenciáját, mint a kulturális tárca jelen- és jövőbeni vállalásait, és külön kiemelte a nemzetközi jelenlét prioritását – a visegrádi négyek összefüggésében így átkeretezve a konferencia helyszínét.
Elemzések, értékelések, reflektálások, szakmai párbeszédek mentén végre elkezdődhet a közgyűjtemények helyzetének rendezése – többek között ezek voltak a fókuszpontjai dr. Török Róbert köszöntőjének. Az Országos Közgyűjtemények Szövetségének elnöke, az MNMKK Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum főigazgatója hangsúlyozta: a felelősség kérdése, a múzeumvezetőket támogató modellek és a hiteles módszertan kialakítása kulcs lehet abban, hogy együttes eredmények születhessenek és viták alapján kialakuló, megerősödő közös álláspontok.
Tarr Zoltán, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium minisztere
© Fotó: Jámbor Emese. 2026
Az eseményt támogató Magyar Pénzmúzeum és Látogatóközpont ügyvezető igazgatója, Hergár Eszter után szabadon: a felelősség és bizakodás időszakába léptünk. Felelősség, úgymint a gyorsan változó környezetben megtalálnunk szükséges a saját utunkat, és bizakodás, úgymint a múlt tudásából kiindulva, a jelenben találni válaszokat, és azokból tovább építkezni.
Az ilyesféle önreflexív gondolatok fontos útjelzők lehetnek mindannyiunk számára, mert a múzeum már nem ugyanaz az intézmény, ami néhány évtizede volt. Hagyományos képe meglehetősen stabil volt: gyűjt, megőriz, kutat, rendszerez, értelmez és kiállít – a tudás egyik legitim őrzője, melynek szakemberei eldöntik, mi kerül be a gyűjteményébe, mi válik kiállíthatóvá, milyen történetet mesélünk el róla, és milyen formában adjuk át azt a látogatónak.
Ez a modell azonban az elmúlt évtizedekben fokozatosan megváltozott és változik a mai napig, annak függvényében, mennyire mélyül el a tudás kollektív történeteinkről, miként válunk mind érzékenyebbé időpillanatok, sorsfonalak, megélt és meg nem dolgozott krízisek iránt, hogyan válik tapasztalásunk egyre árnyaltabbá és rétegzettebbé, és milyen minőségben tanulunk meg mind virálisabban és okosabban élni a szó, a nyelv, az ész, a felelős gondolkodás adta szabadságunkkal.
Nem a társadalomról, hanem a társadalommal
Az ICOM 2022-ben elfogadott új múzeumdefiníciója már nem pusztán a gyűjtést, a megőrzést, a kutatást és a bemutatást emeli ki, hanem múzeumot a társadalom szolgálatában álló, nyitott, hozzáférhető és inkluzív intézményként határozza meg, mely a közösségek részvételével működik, és a tudásmegosztás mellett a reflexió, a sokféleség és a fenntarthatóság terét is jelenti.
Ez nem egyszerű terminológiai változás. Azt jelenti, hogy a múzeum szerepének meghatározásában a gyűjtemény mellé odakerült a társadalom, és ezzel együtt megjelent egy súlyos kérdés is: ha a múzeum nemcsak a társadalomról beszél, hanem a társadalommal együtt kíván gondolkodni, akkor hogyan változik meg a szakember szerepe, és az miként árnyalja az intézményi narratívát, a gyűjteményezési gyakorlatot.
A muzeológus továbbra is a tudás birtokosa, őrzője és értelmezője, de immár nem feltétlenül az egyetlen hang. Ez a részvételi muzeológia egyik legfontosabb felismerése: a közönség nem a folyamat végén jelenik meg, mint látogató, hanem bizonyos esetekben már a történet létrehozásában, a tárgyak értelmezésében, a kiállítás alakításában is részt vesz.
Nemzetközi példák sora mutatja ezt az irányt. A House of European History például participatív projektekkel von be fiatalokat és korábban kevésbé megszólított közösségeket a történeti narratívák alakításába, a Museums Worcestershire egyik új galériája pedig közösségi együttműködésben jött létre, a hely történetének közös újragondolásával.
A kérdés tehát ma már nem feltétlenül az, hogy hogyan tudjuk rávenni az embereket, hogy eljöjjenek a múzeumba, sokkal inkább az, hogy miként tudjuk úgy működtetni a múzeumot, hogy az emberek a sajátjuknak érezzék azt – különös tekintettel és súllyal egy olyan korszakban, ami a változás korszaka, a felelősségvállalásé, a visszatekintésé, a fel- és visszatanulásé, az odafigyelésé kifelé és befelé, mely kint és bent közösségi és egyéni szinten egyaránt értendő.
Változások ideje
A konferencia első napja A struktúraváltás kihívásai és lehetőségei narratíva mentén zajlott. Itt az ideje a változásnak címmel dr. Sári Zsolt, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium Közgyűjteményekért és örökségvédelemért felelős államtitkára az elmúlt hónapok és intézkedések mérlegét megvonva kiemelte: az új kulturális minisztérium a társadalmi párbeszédekben hisz, mely párbeszédek egyik legkülönlegesebbike az örökségvédelem és a közgyűjtemények egymásra találása lehet. A nemzeti identitásunkat támogató struktúrának pillére az alkotóművészet is, mint képzőművészet, design, kortárs iparművészet és fotóművészet. Célként és vállalásként fogalmazta meg a kultúra felszabadítását, a szakmai autonómiát, az átláthatóságot, a párbeszédet, a megbecsülést és a gyűjteményközpontúságot – mindezt országos és Kárpát-medencei centrumú struktúrával.
dr. Zsigmond Gábor, az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum elnök-főigazgatója
© Fotó: Jámbor Emese. 2026
Közgyűjteményi integráció és válságkezelés címmel dr. Zsigmond Gábor, az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum elnök-főigazgatója nehéz örökségek mentén mesélt a hamarosan felszámolásra kerülő Közgyűjteményezési Központ kapcsán krízisorvoslásról, egyéni és kollektív szintű feldolgozásról, integráció és dezintegráció tanulságos tapasztalatairól, vidéki múzeumi jogkörök visszajuttatásáról, a vissza- és megkapott önállóság nehezített pályájáról és az intézményi szétválasztás szükségességéről és súlyosbító körülményeiről. Érzékeny előadásában kihangosította továbbá, hogy a jövő múzeumai a társadalom diszkurzív terei lesznek, tágra nyitva az együttműködések kapuit – a New York-i MET irányában csakúgy, mint somlói falvak önkéntes közösségei felé.
Örökségvédelem és részvétel – a magyar múzeum fogalma
Örökségvédelem és részvétel: nem egymás ellenfelei. A változó múzeumi szerepfelfogásban különösen fontos helye van mindkettőnek. Könnyű abba a tévedésbe esni, hogy a nyitott, közösségi, részvételi múzeum valamiféle „kevésbé szakmai” múzeum. Mintha a közösségi bevonás szükségszerűen a szakmai szempontok feladását is jelentené. Pedig épp ellenkezőleg: a részvétel nem a szakértelem helyére lép, hanem új információforrásokat kapcsol a szakmai tudáshoz.
A tárgy önmagában nem beszél. A hozzá kapcsolódó történetek, emlékek, használati módok, családi és közösségi narratívák teszik kulturális örökséggé. Ez különösen fontos lehet a helyi múzeumok esetében. Egy vidéki gyűjtemény nem pusztán kisebb változata egy budapesti intézménynek: más a kapcsolata a közösséggel, más lehet gyűjteményének története, mások a finanszírozási és humánerőforrás-korlátai, és más lehet az a társadalmi felelősség is, melyet egy település kulturális emlékezetében betölt.
Éppen ezért a „magyar múzeum” fogalmát sem volna szerencsés egyetlen intézménytípusra leszűkíteni. Budapest, a vidéki városok, a kistelepülések és a határon túli magyar múzeumok nem ugyanannak a rendszernek ugyanazt a problémát megoldó pontjai. Mégis összeköti őket valami nagyon fontos: mindannyian saját közösségük emlékezetének, tárgyi és szellemi örökségének őrzői. A jövő múzeumi rendszerének ezért egyszerre kell képesnek lennie a különbségek felismerésére és a közös szakmai minimumok megteremtésére.
A múzeumok szabadságáról
Talán éppen ez lehet az egyik legfontosabb strukturális kérdés: hogyan lehet úgy integrálni, hogy közben ne homogenizáljunk? A múzeumi autonómia nem egyszerűen szervezeti kérdés. Az elmúlt hónapok magyar múzeumi diskurzusában különösen hangsúlyosan jelent meg az autonómia kérdése. Az elmúlt hónapokban ebben a közös munkában, feldolgozásban, proaktivitásban az ICOM Agóra munkacsoportja kétszázötven szakemberrel oroszlánrészét vitte el a kollektív intézményi megújulás felvázolásának és irányba állításának, de számos értékes hajtása megjelent az átkeretezés, a korrekció, az újragondolás sürgető vágyának is. Dr. Berényi Marianna A múzeumok szabadságáról című ötrészes sorozata például nem pusztán a fenntartói befolyás kérdését vizsgálta – a sorozat a fenntartói, piaci és belső intézményi viszonyok mellett a szólásszabadság, a figyelem és a múzeum saját működési ritmusának kérdéseit is felvetette.
Ez pedig különösen érdekes lehet a múzeumvezetői szerepkör árnyalása szempontjából. Mert egy múzeumigazgató ma már nem egyszerűen szakmai vezető: egyszerre kell értenie a gyűjteményhez, a munkatársakhoz, a fenntartóhoz, a közönséghez, a kommunikációhoz, a finanszírozáshoz, a jogi környezethez, a digitális térhez és egyre inkább a technológiai változásokhoz is, miközben az intézmény karakterét is meg kell őriznie. Talán ezért nem is az a legfontosabb kérdés, hogy milyen egy jó múzeumigazgató, hanem hogy milyen képességekre van szüksége annak, aki egy múzeumot ilyen napi szinten, mondhatni, óráról órára változó-fejlődő-gyorsuló környezetben vezet.
Intézményvezetői és intézményi megújulás
Az igazgatói szerepek átalakulása a struktúraváltások tükrében téma kapcsán dr. Cseri Miklós, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója nem kisebb állítást tett, minthogy az elmúlt időszakban a múzeumok nem egyszer önkényes döntések, negligált testületek, mellőzött szakmai fórumok és viták méltatlan és toxikus helyszíneivé lettek. Hol tévesztettünk utat? Rendszerszintű a hiba? Vagy felkészületlenség áll mögötte? – tette fel a kérdést Cseri Miklós, és a közbeszéd, a közvélemény, a szerepvállalások villámgyors változásait is behozta a narratívába, mint folyton feltanulandó attitűdöt. A határozott vezetés definícióját keresve pedig többek között a szakmai párbeszédet, a tájékoztatást, a transzparenciát, a tervezhetőséget, a nyomon követést, az ellenőrzést, az irányítást és a bizalmat nevezte meg.
dr. Cseri Miklós, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója
© Fotó: Jámbor Emese. 2026
Közgyűjteményi integráció kritikus szemmel, az együttműködés nem azonos a centralizációval, nem visszarendeződés, hanem megújulás – ilyen és hasonló fókuszok mentén Változó struktúrák, közös horizontok – intézményi megújulás és szakmai jövőkép címmel Gerencsér Judit, az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár mb. főigazgatója tartott előadást. Előadása egyszerre volt kritika és értékmentés, visszatekintés és jövőképrajzolás, közös horizontok felvázolása, valamint egy nemzeti tudásinfrastruktúra víziója, hovatovább annak kihangosítása, hogy tapasztalatainkból tanulva dől el, végsősoron mivé válunk.
Házon belül, házon kívül, hazán belül, hazán kívül
Dr. Jékely Zsombor, az MNMKK Iparművészeti Múzeum mb. főigazgatója Az MNM Közgyűjteményi Központ káráról – és arról, amire helyette szükség volna című előadásának legfontosabb állítása talán az volt, hogy az Iparművészeti Múzeum elmúlt két évének idővonalán szinte csak hiátusok és részeredmények szerepelnek, az integráció előtt is méltatlan állapotban lévő múzeum számára a Közgyűjteményi Központ komoly válságot hozott, melyből kiemelni azt nagy munka lesz. A hogyan-ra a válasz, a főigazgató szerint csakúgy, mint más intézmények esetében is, egyértelműen az új alapokra helyezésben, az új Közgyűjteményi Törvényben, a Nemzeti Múzeumfejlesztési Programban, az integritás helyreállításában, az intézményi autonómia megfogalmazásában és visszaállításában keresendő.
Egy másik aspektusát hozta be a jövőképnek A magyar múzeumok újrapozicionálási lehetőségei a nemzetközi színtéren címmel Varga Benedek, az MNMKK Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatója, aki szerint a múzeumok számára – a nemzetközi kultúra színpadának szereplőiként – a kérdés az, hogy milyen történettel kívánnak szerepelni a világ intézményi mezőnyében, és a palettán lehetőség szerint előbb-utóbb az illusztrisak közé tartozni. Varga Benedek úgy véli, a kulturális emlékezet felülírásának lehetőségei ezen a ponton nagy szerepet kapnak, tematikai fókuszokkal, kitágított narratívával, valamint azzal az igénnyel, hogy identifikációnk ne gyengébb átirata legyen egy nagyobb, ismertebb nyugati történetnek, hanem ellenpólusa annak: valami, ami nem olyan, valami, ami nem az, valami, aminek más az eredettörténete – előbb regionális, majd kontinentális, végül transzkontinentális szinten.
Országos múzeumigazgatói konferencia
© Fotó: Jámbor Emese. 2026
A vidéki múzeumok helyzetéről festett Korképet vagy kórképet? dr. Horváth László, a Damjanich János Múzeum igazgatója, mely pannó legfontosabb pillérei a megmaradási gondok, a szétforgácsoltság, a kijátszottság, a jövőtlenség, az átpolitizálódás voltak, miközben kiemelte: azokat a hasonlóságokat szükséges megkeresnünk, melyek összekötnek minket és melyeket erőforrásként élhetünk meg. Az előadó számos szakember kutatására támaszkodott akkor, amikor többek között azt mondta ki, hogy a nagyjából nyolcszáz hazai múzeumból hétszáz vidéken található, mégis az állami támogatás mindössze hét százalékát mondhatják ezek magukénak, pedig a nemzeti örökségvédelem és kulturális kincs egy és oszthatatlan és minden eleme támogatandó és védendő.
Különbségek és hasonlóságok mentén rajzolta meg a Helyzetképet a romániai magyar vonatkozású múzeumok struktúrájáról dr. Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója, aki az erdélyi, székelyföldi magyar közgyűjtemények működését vázolta fel. Elemzésében a hálózatosodásról beszélt, csomópontokról, egy 2011 óta tartó folyamatról, közös történetekről, szimbólumokról, elfelejtett és visszahozandó kollektív gondolkodásról. És arról, hogy mi az, ami előre viszi ezeket az intézményeket, miért fontos az, amiként a gyűjteményeket értelmezzük, és hogy ezeket miként tekintjük a magyar kulturális örökség részeinek, hogyan meséljük el őket, miként építünk velük, általuk közösséget.
A magyar kulturális örökségről való gondolkodás nem áll meg az országhatárnál. A határon túli magyar múzeumok nem pusztán „magyar vonatkozású gyűjtemények” külföldön: saját társadalmi, intézményi és történeti környezetükben működnek, miközben a magyar kulturális örökség egy sajátos rétegét őrzik. Egy jövőorientált múzeumpolitikának ezért minden bizonnyal nem pusztán intézményeket, hanem kapcsolatokat, hálózatokat, szinergiákat is kellene építenie.
Változás, mint szerkezeti reform vagy kultúraváltás
A struktúraváltás önmagában még nem reform és önmagában még kevés. Lehet új szervezeti térképet rajzolni, intézményeket összevonni, feladatokat átcsoportosítani, új központokat létrehozni vagy megszüntetni – mindez azonban csupán akkor válik valódi intézményi megújulássá, ha a működés módja is megváltozik. A struktúra ugyanis nem feltétlenül változtatja meg a kultúrát.
Egy intézmény lehet szervezetileg teljesen új, miközben ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy kommunikál, ugyanúgy dönt, ugyanúgy viszonyul a közönségéhez vagy éppen dolgozóihoz, mint korábban. És fordítva is igaz: egy kisebb szervezeti változás is jelentős szemléletváltást indíthat el, ha megváltoztatja, újra keretezi a döntési kultúrát. Ezért különösen érdekes, hogy a konferencia résztvevői hogyan értelmezik a változást: szerkezeti reformként vagy működési kultúraváltásként – netán szembenézésként, másokkal, magunkkal, azzal, ami velünk történt, azzal, amit hagytunk megtörténni, vagy éppen azzal, amiről nem tudtunk, jóllehet érdemes vigyázni az áldozathibáztatással, akkor is, ha az áldozatok mi vagyunk.
Élő intézményeink
Na de kié a múzeum? A kérdés végül újra visszavezet az autonómiához. Ha a múzeum a társadalom szolgálatában áll, akkor nem lehet pusztán a fenntartóé –, de nem lehet kizárólag a szakmáé sem. És nem lehet a közönségé sem abban az értelemben, hogy kizárólag annak igénye határozza meg működését. A múzeum talán éppen azért különleges intézmény, mert különböző érdekek, tudások és időrétegek között közvetít – akár érzékeny médium, irizáló membrán, tér- és időpillanatok felkent révésze –, mindig újra definiálva magát, mindig átkeretezve, miről kérdez, hogyan, mennyit és miért. És legfőképp: kitől.
Egy múzeum lehetséges narratívái között a fenntartói szempontok, a szakmai közösség tudása, a gyűjtemény történeti felelőssége, a helyi közösség emlékezete és a látogatók jelenidejű kérdései egyszerre vannak jelen. A múzeumvezetés egyik legnehezebb feladata éppen ennek az egyensúlynak a megteremtése lehet, melynek során fontos állítás, hogy nem minden kompromisszum értékes, és nem minden konfliktus kerülendő. Egy élő intézményben bizonyos feszültségeknek helyük van – a kérdés az: e feszültségeket hogyan tudja a múzeum szakmai párbeszéddé alakítani.
Országos múzeumigazgatói konferencia
© Fotó: Jámbor Emese. 2026
Az első nap panelbeszélgetései során dr. Kalla Zsuzsa, a Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztérium helyettes államtitkára, dr. Bereczki Ibolya, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum címzetes főigazgató-helyettese, dr. Berényi Marianna, a Néprajzi Múzeum kommunikációs főosztályvezetője, dr. Róka Enikő, az ELTE HTK, Művészettörténeti Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa és Varga Benedek, az MNMKK Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatója a szakmai autonómiáról osztották meg tapasztalataikat és gondolataikat – többek között az ICOM Agóra autonómia munkacsoportjának fontos és megkerülhetetlen vizsgálatai kapcsán. Szó volt múlt feltárásról, személyes tapasztalatokról, vezetői karakterisztikáról, együttműködésről és mellbevágó módon anonimitásról, mint kollektív felfejtésünk zavarbaejtő és sokatmondó védekezési mechanizmusáról. Molnárné Aczél Eszter, az ICOM Magyarország elnöke, Dr. Rosta Szabolcs, a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségének elnöke, dr. Tóth Arnold, a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület ügyvezető elnöke, dr. Török Róbert, az Országos Közgyűjtemények Szövetségének elnöke, és Csapláros Andrea, a Savaria Múzeum igazgatója pedig demokratizálódásról, szakmai szervezetek támogató szerepéről, orientálódásról, szakmai párbeszédről, víziókról folytattak eszmecserét olyan kérdések mentén, mint hogy mi minden tud segíteni a kihívások átkeretezésében, hogyan lehet kikövezni az autonómiát, biztosítani az utánpótlást, mindezt egy olyan kulturális és gazdasági átmenetben, melyben talán kérdéseink sincsenek még, nemhogy válaszaink.
Ami csodálatos volt az egész nap folyamán, hogy nem egyszer teljesen hasonló narratívákat bontottak ki a szakemberek, hasonló fókusszal és hangnemben, bizonyítva ezzel, hogy létezik egy közös múzeumi karakterisztika, mondás, állítás, akarat. És ez bizony olyan erőforrás, melyre már lehet és kell is támaszkodni.
Az AI és a múzeum
Gondolhatnánk, hogy az első nap összes kérdése után a második nap egy egészen másik világba vitt bennünket A mesterséges intelligencián innen és túl címmel. Pedig nem. A mesterséges intelligencia kapcsán ugyanis pontosan ugyanazokat a kérdéseket tehetjük fel, csak másként, más nézőpontból, más hangsúllyal és más célból. Ki értelmez? Ki dönt? Kié a tudás? Kié az adat? Kié a történet? És mitől lesz valami hiteles?
A múzeumok számára az AI nem egyszerűen egy új kommunikációs eszköz. Hatással lehet a gyűjteménykezelésre, katalogizálásra, digitalizálásra, kutatásra, hozzáférésre, kiállításrendezésre, oktatásra és a látogatói élményre is. Az ICOM 2026 szeptemberében éppen ezért külön tematikus Museum International számot készít a mesterséges intelligenciáról; a felhívás a katalógusok automatizálásától és a nagy léptékű metaadat-feldolgozástól a generatív AI-on át a látogatói chatbotokig sorolja a lehetséges alkalmazásokat. Ugyanitt jelenik meg a torzítás, a szerzői jog, a történeti pontosság, a hozzáférhetőség és a szakmai felelősség kényes és már most számtalan platformon vitatott kérdése is.
Nem az a kérdés, használjuk-e?
Az ICOM és az UNESCO 2026-ban közös globális felmérést indított annak feltérképezésére, hogyan használják ténylegesen az intézmények az AI-t, azzal a céllal, hogy legyenek összehasonlítható tapasztalataink arról, mi, hogyan és miért működik a gyakorlatban. Vannak már működő példák körülöttünk: a Rijksmuseum például 2025-ben arról számolt be, hogy AI-t is használ online gyűjteményének hozzáférhetőbbé tételére, a Europeana EU4Culture platformja kifejezetten kulturális örökségi intézmények számára gyűjt olyan nyílt eszközöket, melyek például átírásra, képelemzésre, feliratozásra és metaadat-gazdagításra használhatók. A Smithsonian digitális gyűjteményeinek kutatásában pedig már korábban is alkalmaztak gépi tanulást arra, hogy hatalmas mennyiségű digitalizált anyagban olyan mintázatokat lehessen felismerni, melyek manuális feldolgozással nehezen vagy egyáltalán nem lennének áttekinthetők.
A közös ezekben az, hogy az AI nem a múzeumi szakember helyére kerül, hanem olyan mennyiségű adat és összefüggés feldolgozását teszi lehetővé, melyre egy ember egyedül nem lenne képes. A kérdés tehát nem feltétlenül az, hogy „használjunk-e AI-t”, hanem az, hogy mire használjuk, milyen adatból dolgozzon, ki ellenőrizze az eredményeit, és meddig maradjon meg alapvetésként az emberi döntés, mint horgonypont – lehetőleg mindvégig, sóhajtunk fel. A korábban említett Smithsonian megfogalmazása szerint az AI-nak fel kell erősítenie az emberi képességeket, nem pedig helyettesítenie azokat. Azonban a mesterséges intelligencia érthető módon felvet kérdéseket, elég csak egy néprajzi múzeum esetében arra gondolnunk, hogy milyen történetet generál? Hogyan rekonstruál egy helyzetet, egy időablakot? Miként kelt egy tárgyat életre és másol le egy viseletet? Hogyan idéz meg egy kultúrát, és végül, de talán legfontosabbként: akkor tulajdonképpen értelmez? És ha igen, hol és hogyan védhető szakmailag és kulturálisan a megvilágítása? Válasz nincs, vagy széttartó, sokféle – szkepszisből és lelkesedésből egyaránt táplálkozó, és a konferencia második napján mindkét attitűd képviseltette magát, és a két végpont között persze számtalan és számos meggyőződés, félelem, bizonyosság, jó és rossz tapasztalat jelent meg.
Fejlődés napról napra
A mesterséges intelligenciáról múzeumi közegben -A kísérletezétől az intézményi irányításig címmel dr. Verebics János jogász, egyetemi docens arra hívta fel a figyelmet, hogy másfél év alatt a mesterséges intelligencia intézményi kérdéssé vált, tanulófázisból most már beépült a rendszerbe, és immár a kérdés az, hogy digitális keretek között miként tudjuk a kulturális örökséget őrizni, szolgálni, ápolni és gazdagítani. Operatív mindennapok előtt állunk: fel kell ismernünk, mely MI képesség illeszthető be biztonságosan a múzeumi szektorba, és ebben az ICOM nemrég megfogalmazott etikai kódexe támpont lehet számunkra. Az AI mára megtalálta a maga szerepét a múzeumi munkában is: a gyűjteménykezelésben, a kutatásban, az állományvédelemben, a látogatói szolgálatban, az intézményi menedzsmentben – csakis szilárd etikai keretrendszerben értelmezve. Verebics János után szabadon: a mesterséges intelligencia nem kényszer: lehetőség, és nem játék: felelősség.
Dr. Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum főigazgatója A mesterséges intelligencia és a múzeumigazgató című szellemes és proaktív előadásában tizenkét pontban foglalta össze mindazon kérdéseket, problémákat, félelmeket és víziókat, melyek minden közgyűjteményi vezető számára útmutatásként, gondolatébresztőként szolgálhatnak. Ezekben szólt többek között egy kívánatos országos kutatásról, szólt a kétféleként telő időről – az AI fejlődése tekintetében száguldó, a múzeumi szabályozás tekintetében lassabb, megfontoltabb időről -, szólt szabadságról, hitelességről és kötelezettségről, felkészültségről, és szólt arról, hogy az AI a múzeumi dolgozóknak köszönhetően is létezhet, és ez nem lehet fordítva: a horgonypontnak mindig és szükségszerűen az emberi oldalon kell maradnia. A humoros illusztrációkkal kísért előadás summázata talán az lehetne, éljünk vele, használjuk, ismerjük meg, de közben ne feledjük: semmilyen esetben nem helyettesítheti a mesterséges intelligencia a természeteset.
Dr. Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum főigazgatója
© Fotó: Jámbor Emese. 2026
Nagy Magdolna, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum mb. főigazgató-helyettese Múzeumi AI fordulat vagy kivárás? címmel egy különleges képzés tapasztalatait osztotta meg a résztvevőkkel. Az intézmény 2024 óta foglalkozik AI képzéssel, nem szűnő kutatással az iránt, hogy hol és mire használható a mesterséges intelligencia. Az állandóan fejlődő kurzus óriási érdeklődésre tartott és tart számot: vizsgafeladatokkal, feladatorientált felépítéssel és folyamatban lévő vagy éppen sikeres megvalósításokkal. A résztvevők gyakorlati és vizsgamunkái azt mutatták, hogy az MI használata az élményfokozás és az ismeretátadás terén a legkézenfekvőbb, de a kommunikáció, az állományvédelem, az akadálymentesítés, a rendezvényszervezés, a tartalomgyártás, az asszisztencia, mint lehetséges MI faktor is szerepelt a vizsgamunkákban. Egyéni szinten már ott a fordulat, intézményi szinten még a kivárás fázisában vagyunk, de, ahogyan Nagy Magdolna fogalmazott: az AI-tól nem félni kell, hanem megismerni.
Felismerés, gyűjteménykezelés, kutatási asszisztencia, műtárgyvizsgálat, kurátori munka támogatása vagy helyettesítése – ezek az AI területei egy művészeti múzeumban – a téma kapcsán Készmann József, a Ludwig Múzeum főosztályvezetője Chat-tanj rá! A gépi reprezentáció, mint új ismeretelméleti objektum a művészettörténetben címmel osztotta meg gondolatait a résztvevőkkel. Mint mondta, egy teljesen eltérő reprezentációs modell jelenik meg a múzeumi gyakorlatban, mely hatással van a korábbi nézőpontunkra, a számos nemzetközi példa közül kiemelve a JARVIS beszélgető interface-t, ami nem lehetetlen, hogy éppolyan kényelmes dialógust kínálhat számunkra, mint a – ma már váteszi előképnek tekinthető – 2001 Űrodüsszeiában maga HAL. Nyelvi generálás, kutatómunka, összehasonlítás, kortársias jelenségértelmezés és kiegészítés – a matematikát, fizikát és csillagászatot is könnyűléptekkel a narratívába emelő előadás egyik lényegi pontja az volt, hogy a mesterséges intelligenciának elvitathatatlan szerepe és jövője van a múzeumokban, természetesen csakis emberi felügyelettel.
Mit érdemes és miért érdemes?
Nem feltétlenül kell minden múzeumnak saját mesterségesintelligencia-szakértőt alkalmaznia, de szüksége lehet olyan belső tudásra, mely képes feltenni a megfelelő kérdéseket: milyen adatból dolgozik a rendszer? Milyen hiányok vannak az adatban? Milyen előítéleteket örökölhet? Hogyan jelöljük, ha egy tartalom AI segítségével készült? Ki vállalja a felelősséget? Mi történik a feltöltött adatokkal? És kié az eredmény?
Az Európai Unió kulturális örökségi adatstratégiája szintén arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kulturális örökségi adatok hozzáférhetőbbé és újrahasznosíthatóbbá váljanak, miközben az intézményeknek meg kell őrizniük a kontrollt afelett, hogy miként férnek hozzá és hogyan használják fel ezeket az adatokat. Vagyis az AI-korszak múzeuma – ha van ilyen – nem feltétlenül az, amelyik a legtöbb mesterséges intelligenciát használja, hanem az, amelyik tudja, hol és miért érdemes használnia.
Paradigmaváltás előtt állunk
A mesterséges intelligenciával kapcsolatos panelbeszélgetésen Petőcz Tamás, az AiGency Budapest alapítója, art director, AI filmkészítő mellett dr. György Árpád Hunor, a Heonlab Stúdió vezető tervezője, dr. Kónya Béla, a Szépművészeti Múzeum – Országos Restaurálási és Raktározási Központ igazgatója, valamint Gulyás András, a Jász Múzeum igazgatója vett részt. Az eszmecsere során arról beszéltek a szakemberek, hogy mennyire van jelen a mindennapjainkban az AI használata, miért helytelen leszűkíteni a felhasználói gondolkodásban a mesterséges intelligenciát a Chat GPT-re, és hogyan lehet a AI-t felelősen alkalmazni oktatási, muzeológiai, gyűjteménykezelési, adatelemzési és művészeti tekintetben. Az etikus műkődési folyamatokban döntéskezelés, műtárgyfelvételek esetén felügyelettel történő összerendezés, a jövő alkotóit illetően etikus használatra történő felkészítés, forráskezelés, kritikai attitűdre nevelés. Alkotó és alkotás tekintetében különválasztás, zárt rendszerű programoknál létrehozás és utánkövetés, művészi látásmódnál kreatív invenció, mintázatfelismerés. Ez mind és ennél még sokkal több lehetőségünk van proaktívan és jövőképspecifikusan használni az AI-t az intézményi gyakorlatban, a muzeológiában, történeteink elmesélésében, kollektív kultúrkincseink analizálásában, rendszerezésében.
Országos múzeumigazgatói konferencia
© Fotó: Jámbor Emese. 2026
Mint az a konferencián oly sokszor elhangzott: a technológia nem helyettesíti a múzeumi gondolkodást, és talán itt ér össze a két konferencianap, hajlik térbe az esemény gazdag narratívája egyetlen sorvezető mentén. A struktúraváltás és az AI első pillantásra távol áll egymástól, ám valójában mindkettő ugyanazt a kérdést kényszeríti ki: képes-e a múzeum tudatosan újra gondolni a saját működését?
Mert hiába lesz korszerű a technológia, ha a működési modell korszerűtlen. Hiába lesz mesterséges intelligenciával támogatott katalógus, ha közben a közösség nem érti, miért fontos számára a gyűjtemény. És hiába őrizzük tökéletesen a tárgyakat, ha közben nem tudjuk megfogalmazni, milyen történeteket hordoznak, és azok mit jelenthetnek számunkra.
A jövő múzeuma
A jövő múzeuma talán egy olyan intézmény lehet, mely képes egyszerre őrizni, értelmezni, megosztani és újraértelmezni. Lehet a struktúraváltást elszenvedni. Lehet az AI-tól tartani. De lehet minderre lehetőségként is tekinteni, melynek során a múzeum újra meghatározhatja saját helyét a társadalomban.
Ehhez azonban intézményi önismeretre van szükség. Arra a képességre, hogy egy múzeum meg tudja mondani: mi az, amiből nem enged, és mi az, amin változtatnia kell. Mit őriz meg? Mit enged közel? Kinek ad hangot? Milyen tudást tekint a sajátjának? És milyen tudást hajlandó beengedni kívülről?
A múzeum jövője így végső soron nem technológiai és nem is szervezeti kérdés, hanem bizalmi kérdés. Nevezetesen, hogy a társadalom bízik-e abban, hogy a múzeum hitelesen őrzi a múltat, a szakma bízik-e abban, hogy képes alakítani a saját jövőjét, a közösség bízik-e abban, hogy a múzeum nem helyette beszél, hanem vele együtt gondolkodik.
A konferencia záró gondolata is ezt summázta, Cseri Miklós azzal búcsúzott, vagy ha tetszik, nyitott meg egy új korszakot, hogy immár közös a szándék, hogy környezetünket újra gomboljuk, ahhoz pedig szükséges feltárni a problémákat, a közös történeteket, a kihívásokat és a triggerpontokat. hogy a magyar muzeológia krémje egymástól tanulva, egymásra odafigyelve lehetőséget teremtsen friss önidentifikációra, pozitív jövőképre, a múlt nehézségein szárba szökkent, reményteli és erőteljes holnapokra és holnaputánokra.
Jövőt tervezni
Az UNESCO 2026-os anyagában szerepel egy mondat, mely így hangzik magyarra fordítva: „A jövő elképzelése befolyásolja és alakítja a jelenről alkotott képünket.” Az UNESCO-s szerzők ezt az úgynevezett futures literacy, vagyis a jövőkkel való tudatos gondolkodás képességéhez kapcsolják, és a gondolat lényege, hogy az emberek nem egyszerűen reagálnak a jövőre, hanem az arról alkotott elképzeléseik már a jelenlegi döntéseiket is alakítják. Alan Kay után szabadon: a jövő múzeumának első és legfontosabb építőkockája az lehet, hogy milyen múzeumot akarunk létrehozni abból a jövőből, melyet ma elképzelünk. A kétnapos konferencia megható volt számos tekintetben – nem csak abból az aspektusból, hogy ennyi proaktív gondolat egyetlen teremben micsoda kollektív kincs kulturális mátrixunkban, hanem azért is, mert jó volt látni, ahogyan intézményvezetők csillogó szemekkel, kihúzott derékkal, lelkes beszédekkel, egymást erősítő és vitát gerjesztő gondolatokkal, érvekkel, kérdésekkel váltották egymást a színpadon, egyetlen és nem kisebb céllal, mint megtervezni és újraálmodni a jövőnket. Végre együtt. Végre időben. Végre.
A cikkben megjelenő gondolatok a szerző konferencián szerzett benyomásait és jegyzeteit tükrözik. Az előadásokból kiemelt részletek nagy része tartalmi, nem szó szerinti idézet.
