Vidra Bernadett / 2023. november 24.
„A tematikus évadoknak van értelme, erősítik a történelmi tudatunkat, a kulturális identitás tudatosításában töltenek be jelentős szerepet.” – Interjú dr. Fabényi Júliával
A Magyar Országgyűlés 2020-ban döntött arról, hogy a 2022/23-as évet, Petőfi Sándor emlékévvé nyilvánítja, forradalmár költőnk emlékére. Ebből az alkalomból a Nemzeti Kulturális Alap létrehozta a Petőfi200 Ideiglenes Kollégiumát, amely az emlékévhez kapcsolódó pályázatokért felel. Az Országos Közgyűjtemények Szövetsége szakértői testülete elméleti szakmai anyagot és tervet készített, meghívásos pályázata révén koordinálta és segítette az emlékévhez kapcsolódó nyílt pályázati felhívásokat, valamint jelenleg is hírt ad a megvalósult projektekről. Az emlékév kezdetén az OKSZ elnöke dr. Fabényi Júlia, a Ludwig Múzeum igazgatója volt. A kortárs művészettel foglalkozó intézmény egy egyedi, a trauma, a közösségi- és az egyéni veszteség témakörét feldolgozó kiállítással tiszteleg a szabadságharcos költő előtt. Az időszaki kiállítás bezárását követően a tárlat hozzáférhető maradt online exhibit formájában, amely az OKSZ honlapján érhető el. Az kiállításról, a Petőfi200 emlékév és a kortárs művészet viszonyáról, illetve a Petőfi200-as pályázatok szakmai értékeléséről beszélgettünk dr. Fabényi Júliával.
A Ludwig Múzeumban valósult meg az Előhívás című kiállítás, amelyet az NKA Petőfi 200 Ideiglenes Kollégiuma is támogatott. Ez a tárlat azt a témát járta körbe, hogy miként lehet a művészet a traumafeldolgozás eszköze. Mesélne erről a projektről, illetve a szervezés körülményeiről?
A történelmi és kulturális örökség, az egyéni és a kollektív emlékezet sokrétűen jelennek meg, velünk élő építőelemei a tudatunknak. Ebből több síkon is valamit kiemelünk, például egy évforduló kapcsán a trendeknek megfelelő szemléletek, illetve szempontok kerülnek előtérbe. Egyik jelentős fejezet az örökölt sorsokban a traumás emlék és annak öröksége, az örökölt elnyomás traumája, az örökölt szabadságvágy és annak be nem teljesülése, a megvalósulás vagy kitörés. A kortárs művészetben ezek közül mindegyikre találhatunk példát.
A mi kiállításunk, melynek kurátorai Feigl Fruzsina, Kálmán Borbála és Timár Katalin voltak, a művészet és a trauma összefüggéseivel foglalkozott. Az egyéni és társadalmi/közösségi trauma vizsgálata sok évtizedes hagyományra tekint vissza, mely a traumakutatás térnyerésével csak erősödött és cizellálódott. Az elmúlt két évtizedben azonban számos új vizsgálati módszer, aspektus került előtérbe. A traumakutatás különböző ágazataihoz, illetve a (Magyarországon elsősorban a holokauszthoz kapcsolódó) traumát művészeti szempontból vizsgáló kutatásokhoz jelentős szakirodalom és számtalan megközelítési módszer társul. Mivel időben kifejezetten a közelmúltra fókuszálunk, a kiállítás elsősorban a művészeti gyakorlatok révén körvonalazódó állásfoglalások súlyát és szerepét emelte ki. A kiállítás a trauma fogalmát átjárhatóvá teszi. Ily módon néhány kevésbé magától értetődő traumaforrást is beemeltek a tárlatba a kurátorok, a jelenség hétköznapi aspektusait hangsúlyozva. Lényeges szempont volt az egyén közösségi érdekeket képviselő szerepvállalása.
Azt vizsgálta a kiállítás, hogy az utóbbi két-három évtizedben hogyan változott meg a művész részvétele a trauma felmutatásának és feldolgozásának folyamataiban, milyen új megközelítési módok és szempontok merültek fel a különböző művészeti gyakorlatokban. A kiállítást elsősorban platformként értelmezték a kurátorok, amely nem traumatikus élmények és tragikus események ábrázolására törekvő műveket mutat be, hanem olyan alkotói folyamatokat helyez fókuszba, amelyek a művészetet a feldolgozás egyik lehetséges aktív eszközeként használják. A kiállítás közvetve kapcsolódott a Petőfi200 ünnepi sorozathoz, de legitimnek találtuk az általános érvényű pozíciónkat is, bemutatni és összefüggésbe helyezni a személyes sorsot és a közösségi, történelmi veszteségeket az egyén örökségére vonatkozóan.
Van, vagy volt-e kollaboráció más muzeális intézményekkel, amit kiemelne?
Bár gyakran működünk együtt más intézményekkel, és mostanában egyre gyakoribb, hogy szakmai párosítások, más szakágakkal történő együttműködések jönnek létre, ennél a kiállításnál a nagyszámú nemzetközi részvétel miatt önmagában a művek kölcsönözhetősége is eredménynek számít. A huszonhárom művészből tizenhét külföldi volt, ebből persze nagy számmal a saját gyűjteményünkben lévő munkákat emeltük be a kiállításba. Nem volt tervbe véve a kiállítás továbbvitele, illetve nem voltak partnerek szakmai tanácsadással bevonva, ami a továbbvitelt segítette volna.
Mi a véleménye a Petőfi 200 emlékév és a kortárs művészet viszonyáról? Hol találkozhatunk ezzel a kettővel együtt? Miként hatnak egymásra?
A Petőfi200 emlékévet egészen kiemelkedőnek tartom. Az elején sokaknak kétségeik voltak, hogy lehet-e még ehhez a témához hozzátenni, Petőfi népszerűsége vajon aktualitással is bír-e, jót tesz-e a Petőfi-mítosznak egy ilyen széles spektrumon működő ünnepségsorozat. És beigazolódott a pozitív elképzelése a pályázat kiíróinak, Petőfi tényként és alibiként egyaránt remekül inspirálta a pályázókat. Nagyon érdekes feldolgozások születtek. Már a pályázatok beadásakor is láthattuk, hogy az intézmények és művészeti, kulturális szervezetek aktuális nyelvezettel és szemlélettel megfogalmazva ragadták meg a témát. Nekem különösen azok a pályázatok tetszettek, amelyek kifejezetten a Petőfi-évfordulók elemzését helyezték a kiállítások előterébe. Mintha a pátosztörténet bemutatása szükségszerű eleme lenne egy érvényes kiindulópontnak ahhoz, hogy tovább lehessen lépni a mai szellemi „kisajátításhoz”. Szintén fontos volt a kortárs művészek mint kurátorok szerepe a kiállításoknál. Ők szerveztek olyan hálózati szemléleten alapuló tárlatokat, ahol a Petőfi-emlékkép és a Petőfi-jelen egyaránt működött.
Az intézmények az OKSZ által szervezett Országos Múzeumigazgatói Konferencián szinte kivétel nélkül sikerekről számoltak be. A lényeg valamennyinél abban állt, hogy sikerült Petőfit és korát új fénybe helyezni, generációktól függetlenül mai szempontok alapján a látogatókhoz eljuttatni. A legtöbb vidéki kiállítás esetében ez nagyon komoly közösségi munkát is jelentett. A civil és önkéntes részvétel identitásépítő eleme külön értéket ad a kiállításoknak, illetve rendezvényeknek.
Miként értékeli a Petőfi200 tematikus év szerepét fontosságát? Elindíthat-e új együttműködéseket, megerősíthet-e meglévőket a program? Hogy látja ebben az országos és a kortárs múzeumok szerepét, lehetőségeit, hatását?
A tematikus évadoknak van értelme, erősítik a történelmi tudatunkat, a kulturális identitás tudatosításában töltenek be jelentős szerepet. De azt sem szabad elfelejteni, hogy mi mindennel versenyzik egy-egy évad. A közönség figyelméért nagyon nagy a küzdelem. Versenyben vannak a különféle médiumok, a különböző műsorfajták, és nem csak az embertelen bulvárműsorokra gondolok. A különféle médiumok olyan szinten töltik be a szabadidő kis felületét, hogy ott még helyet találni az ünnepnek szinte lehetetlen. Ennek ellenére a szabadidő fejezetben a történelmi évadoknak helyet kell biztosítani, mert szükséges a jelenkori értelmezés, a jelenbe való átvezetés. A megoldások milyensége a valódi kihívás. De sokkal hatékonyabb lenne mindez, ha sikerrel össze lehetne kapcsolni azzal a kulturális jövőképpel, ami szintén a különböző médiumokon keresztül jelenik meg. Az összhangzat lenne a lényeg.
dr. Fabényi Julia volt az OKSZ elnöke, amikor elkezdtük a szakértői munkát, majd a pályázatok segítését és a szakmai értékelését. Miként látja ennek szerepét a Petőfi200 emlékév sikeres megvalósításában?
Megérzésem szerint a pályázati kiírások, majd később az előértékelések, a szakemberek bevonása és segítő jelenlétük nagyon fontos volt ebben a pályázati menetben. Kiváló elméleti szakemberek vettek részt a pályázati célok megfogalmazásában, kultúrtörténészek, irodalmárok, színházi és más műfajok képviselői. És nem szabad megfeledkezni dr. Bereczki Ibolya munkájáról, aki ezt a hálózati szintű gondolkodást egészen kiemelkedően tudja kézben tartani. Köszönet jár neki.
Bernadett Vidra | 24th November 2023
“Themed seasons strengthen our historic awareness, and play a significant role in the recognition of our cultural identity” – Interview with Dr Júlia Fabényi, Director, Ludwig Museum of Contemporary Art Budapest
In 2020, the Hungarian Parliament pronounced 2022/23 Sándor Petőfi Memorial Year, in honour of Hungary’s revolutionary poet. The National Cultural Fund (NKA) duly established the Temporary College of Petőfi200, responsible for tenders related to the celebration. Experts at the National Association of Public Collections (OKSZ) prepared a plan and all necessary materials, coordinated open calls for these tenders, and are currently reporting on the projects which took place. When the Memorial Year started, Dr Júlia Fabényi was the president of OKSZ and also Director of the Ludwig Museum Budapest, a contemporary art institution which paid tribute to Petőfi with a unique exhibition dealing with the topics of trauma, community and individual loss. After it closed, the installation remained accessible online through OKSZ. We sit down with Dr Júlia Fabényi, who shares her thoughts about the installation, the relationship between the Petőfi200 Memorial Year and contemporary art, and her professional evaluation of the Petőfi200 applications.
The exhibition Emplotment took place at the Ludwig Museum, supported by the Petőfi200 Temporary College of NKA. The installation revolved around the topic of how art can serve as a tool for processing trauma. Could you tell us about this project and its circumstances?
Historical and cultural heritage, individual and collective memory appear in many ways, they form an important part of our consciousness, and they stay with us. Out of this, the exhibition highlights something on several levels, for instance, in connection with an anniversary, attitudes and aspects that correspond to trends come to the fore. One significant chapter in inherited fates is traumatic memory and its legacy, the trauma of congenital oppression, the inborn desire for freedom and its failure, realisation or breakthrough. You can find examples for all these in contemporary art.
Our exhibition, curated by Fruzsina Feigl, Borbála Kálmán and Katalin Timár, dealt with the connections between art and trauma. The examination of individual and social/community trauma goes back to many decades of tradition, which has only strengthened and sharpened with the rise of trauma research.
However, in the last two decades, many new test methods and aspects have come to the fore. The various branches of trauma research, as well as the study examining trauma (mainly related to the Holocaust in Hungary) from an artistic point of view, are accompanied by significant literature and countless methods of approach.
Since the exhibition is specifically focusing on the recent past, the project primarily highlighted the weight and role of resolutions outlined through artistic practices. The installation makes the concept of trauma accessible. In this way, the curators also included some less obvious sources of trauma in the exhibition, emphasising the everyday aspects of the phenomenon. An important facet was the role of the individual representing community interests.
The project examined how the artist’s participation in the processes of presenting and dealing with trauma changed in the last two or three decades, and what new approaches and aspects have arisen in various artistic practices. The curators interpreted the exhibition primarily as a platform that does not present works that seek to depict traumatic experiences and tragic events, but focuses on creative processes that use art as a possible active means of coping.
The exhibition was indirectly connected to Petőfi200 Memorial Year, but we also found our general position to be legitimate – to present and relate personal fate and communal, historical losses regarding the individual’s heritage.
Is there or has there been collaboration with other museums or institutions that you would highlight?
Although our museum often cooperates with other institutions, and recently professional collaborations with other fields of art are more and more common, for this exhibition, due to the large number of international participants, the loan of the works was also a great result in and of itself. Seventeen of the 23 artists were international and, of course, this exhibition included a large number of works from our own collection as well. An extension of the project was not planned, and no partners offered professional advice to help continue it.
What is your opinion regarding the relationship between Sándor Petőfi’s 200th anniversary and contemporary art? Where can we see these two together? How do they affect each other?
In my opinion, Petőfi200 Memorial Year is quite outstanding. At the beginning, many doubted whether it would be possible to augment his memory, if Petőfi’s popularity was also relevant, or if a series of events operating on such a broad spectrum would be beneficial for the Petőfi myth. Fortunately, the positive vision of those who announced the tender confirmed this, and Petőfi inspired the applicants both as a fact and as an excuse. There were some very interesting arrangements made. Even when the applications were submitted, the evaluators saw that the institutions, artistic and cultural organisations used the Petőfi topic by altering it for modern language and approaches.
Personally, I really liked the applications that specifically put the analysis of the Petőfi anniversary at the forefront of their exhibition. As if the presentation of the sad story would be a necessary element of a valid starting point in order to move on to today’s intellectual exclusivity. The role of contemporary artists as curators was also important. They organised exhibitions based on a networking approach, where both the Petőfi Memorial Image and Present Day Petőfi Perception were working topics.
How do you evaluate the importance and the role of Petőfi200 Memorial Year? Can the season instigate new collaborations or strengthen existing ones? How do you see the role, opportunities and impact of national and contemporary museums in the project?
These themed seasons make sense, strengthen our historical awareness and play a significant role in the recognition of our cultural identity. But it should not be forgotten that each season is in competition for the audience’s attention. Different media, different types of events are included, and by that I don’t just mean tabloid features on screens. These various media fill the small surface of a person’s spare time to such an extent that it is almost impossible to find a place for a themed season.
Despite this, historical memorial years must be given a place in the leisure section of our schedules, because a contemporary interpretation and transfer of these to the present are essential. The quality of its execution is the real challenge. But all this would be much more effective if it could be successfully connected with the cultural vision that also appears through the various means of media. The main achievement would be harmony.
Dr Júlia Fabényi, you were the president of the National Association of Public Collections (OKSZ) when the expert group started the professional evaluation and assistance of the applications. How do you see this role in the successful implementation of Petőfi200 Memorial Year?
Based on my intuitive approach, the call for tenders, the pre-evaluations, the involvement of experts and their helpful presence were very important in this tender process. Excellent theoreticians took part in formulating its goals, cultural historians, writers, representatives of theatre and other genres also facilitated the execution. It is also important to mention the devoted work of our Managing Secretary, Dr Ibolya Bereczki, who excelled at coordinating the huge influx of network-level information.
Galéria
